Verseim

Egy alkotó ember gondolkodásmódja nem egyetlen pillanat alatt alakul ki, hanem évtizedek rétegződéséből épül fel. Az itt olvasható írások – rövidebb reflexiók, gondolati szilánkok – ennek az evolúciónak a lenyomatai.

A szövegek az életem legkülönbözőbb szakaszaiból származnak. Vannak köztük olyanok, amelyek a középiskolás évek nyers energiájából fakadtak, és olyanok is, amelyek a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának szigorúbb, strukturáltabb közegében születtek. Utóbbiak közül több napvilágot látott egyetemi válogatásokban, valamint a VadLaw magazinban is, amelynek annak idején szerkesztője voltam. A válogatás mindemellett jelenkori gondolatokat is tartalmaz, és bízom benne, hogy idővel tovább fog bővülni a sor.

* * *

The mindset of a creator does not form in a single moment; rather, it is built upon the layering of decades. The writings presented here—brief reflections and fragments of thought—are the imprints of this evolution.

These texts stem from vastly different stages of my life. Some sprang from the raw energy of my high school years, while others were born in the more rigorous, structured environment of the Faculty of Law at the University of Miskolc. Several of the latter were published in university anthologies, as well as in VadLaw magazine, where I formerly served as an editor. Furthermore, this selection includes contemporary thoughts, and I trust that the collection will continue to expand over time.

ÉGJÜNK!

Álltunk összebújva

és néztük a csendet.

Nem éreztünk semmit,

csak hideg szerelmet.

Te a tested adnád,

én az életem,

nem segít már a szó,

nincsen ész s értelem.

Vágyódó félelem,

fázó sötét érzés

markolássza torkom;

Győzhet a kísértés?

Égjünk és porladjunk!

Legyen korom-testünk

izzó maradványa hitvány életünknek,

sátáni zsoltára lázas szerelmünknek.

ZUHANÁS

Félig-gyógyult, perzselt szárnyaim

a fény felé visznek.

Újból támadt, őrült vágyaim

hamuvá égetnek.

Mennyivel fájóbb a feltépett seb,

mint a frissen szerzett.

Szépnek látszó, megújult remények

egyre feljebb repítenek;

Hogy nagyobb legyen a zuhanás...

OTTHONOM

Halottak. Nézd, egy sem él már.

Igen. Az otthonom: Kékszakáll-vár.

Jól megvagyok, bár élő-halott.

Köd-remények; mind elhagyott.

Hagyd el ezt az átok-várat!

Aki itt van, fel nem támad.

Fuss el messze, legyél boldog!

Majd néha-néha Rád gondolok.

Nézem kedves halottaim...

Egy sem él már.

Egy sem. Érted?!

Félek!

Hidegek a falak.

Árnyak intenek, sok ismerős alak.

Halottaim feltámadtak,

volt szeretők megtámadtak...

FUTOK!

Tudom. Nagy a fájdalom.

A vágy kínja arcomon

mindent áthat;

Hasítva támad.

Őrült létem kit érdekel,

Fásult lelkem mit érdemel?!

Futok egy érzés után...

Hullaként...

Bárgyú vigyorral, bután.

JUTALOM

Jutalmam csak ennyi.

És most fáj a szó.

Úgy tudnék most sírni;

Kinek lenne jó...

Láttam egy árnyat,

Intett messziről:

Azé lesz az álmom,

Kiért láz gyötör.

EGYEDÜL

Itt vagyunk magunkra hagyva;

Egyedül…

Átölelnénk egymást;

Istent tagadva…

Mint aki menekül…

VOLTÁL

Voltál, aki voltál,

ismeretlen jövevény.

Örültem, ha szóltál,

kedvességed volt a fény.

Fájt, ha fájt Neked!...

Nem volt több remény?

Sír két gyermeked!...

Jaj, Te drága lény!

Hogy lehet, hogy nem élsz?

Ítélettől nem félsz?

Önkezeddel vége!

Kiért tetted? Érte?

Elrohantunk volna érted,

voltunk páran tiszta lények,

Lettek volna új remények,

Kik szerettek… Úgysem érted!

Miért ezt választottad?

Sorsodat eldobtad!

Sokkal másabb voltál,

Gond volt? Miért nem szóltál?!

Nyugodjál békében,

sokunk emlékében!

A TÁNC-ROMÁNC

A gyönyörű táncos lány csillogó szemekkel, sikamlós, áramló mozdulatokkal szinte megbabonázta az asztal sarkánál ülő ifjút. Csak őt látta, tekintete csak őt követte. A tisztaság és az érzékiség soha nem tapasztalt tökéletessége magával ragadta...

Talán még létezik az igazi nőiesség, a kecsesség és báj őszintesége, az az álomvilág, melyben hosszúruhás lányok futkosnak, kezükben könyvekkel, melyek pikáns részeit gondos kezek előre leragasztották. Persze sejtenek valamit. Tudják, hogy a titkok mögött újabb titkok lappanganak, amelyeket maguknak kell felfedezniük. És az egyikük rájött: A bálban lesz a megoldás. A tánc majd megadja a maga varázsával az eltiltottakra a magyarázatot. És tényleg. A Férfi, az ősi legédesebb ellenség, a maga folyton pironkodtató lényével magával hozta a feloldozást, az igazi önátadást, a mindkettőjük magányára való gyógyírt, az életet, az örök szerelmet. Repültek a parketten, a tenger alatti világot idéző homályban, a kavargó párok között, hétmérföldes léptekkel suhanva. Egyedül érezték magukat, de a „mi” világot megváltó hatalma mindent feloldott. Csak a miénk létezett. A mi örömünk, a mi fájdalmunk, a mi életünk. És a mi halálunk. Igen, együtt kell meghalni. Másképpen nincs értelme.

A bál véget ért. A lány örökre megőrizte az emlékeket, és bölcsebbnek hitte magát az életnél. És talán ez így is volt. Hisz az ő táncukban a nő és férfi nem csábító és behálózott szerepében jelentek meg. Nem az számított, hogy a szeme de ördögi, a szája milyen kéjenc, vagy éppen a harisnyája csíkja merre vezeti a szemet. Olyanok voltak, mint egy impresszionista festmény: nem szabad a részleteket keresni. Táncuk megtestesítette az Embert. Együtt emelték egymást emberré, és látta Isten, hogy ez így jó, még most 6000 év múlva is, és még mindig pihenhet. Tökéleteset alkotott. Istenit - saját képmását.

Az ifjú lassan visszatért az ábrándjaiból. A feje még zsongott a kavalkádtól, de a szeme lassan észlelni kezdte a valót. A gyönyörű táncos lány már nem volt színen. A közönség szedelőzködött, a fények is kialudtak. Csak egy kis bíbor sugár látszódott. A jövő kapujának kulcslyukán szűrődött át, és a reményt jelképezte.

“SZÖSSZENETEK”

Lázadás, sokszor túlérzett semmiségek miatt...

Szabadságvágy, sokszor el nem érzett önzőségek miatt...

Szerelemérzés, sokszor a megérdemelt ellen való lángolások miatt...

***

Keressük meg mélységeink értelmét, értelmünk létét, szépségét.

De majd csak fel... Égi jel érkezik.

***

Némaság... Szabadságvágy... Kitörni szélsőségeinkből...

Fáradt testünkből, érző lelkünkből...

Örökre, felnézve a mennyünkre... Tisztán, miközben hitvány életünk cifrán emlékeztet mindenre...

***

Hatalmas alakulás, elveszteni a mételyt, a kételyt.

Tisztaság, mi puha vágy,

Szorongásaimból megfosztott, átölelt igazság.

***

Szégyen, ahogy életem féltem.

Pedig egy rácsodálkozás, fény-varázs.

Felnézésre való parázs, szusszanás, szívdobbanás...

***

Ez nem kétség, se nem vétség: lehetőség.

Egy újabb irányba,

egy változó világba.